Amíg nem késő.

„21 év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy mozira. Majd hozzátette:
"Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret, és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek..."
És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt, mint az Édesanyám, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára meg esetleg egy moziba utána...
"Mi történt, jól vagy, minden rendben?” - kérdezte aggódva.
Talán nem is csodálom, viszonylag későn este hívtam és ez a meghívás eléggé váratlan is volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még.
"Semmi baj nem történt, csak gondoltam jó lenne egyet vacsorázni, beszélgetni.” válaszoltam. "Csak te és én". ..Majd egy kis néma csönd után rávágta, hogy "Nagyon szeretném, ez nem is kérdés".
Azon a pénteken, ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, mint egy angyal. „Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” szólt egyből, ahogy beült az autóba. "Alig várják, hogy meséljek mi volt a találkánkon.” Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén állt az oldalamon, mint, ahogy egy igazi anyának kell.
Miután leültünk, elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál.” - mondta, majd a tekintetében látszódott is, hogy elmerengett ezeken a régi szép időkön. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt.
Lényegében átbeszéltük kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei stb. tehát jól elnyúlt, sőt olyannyira, hogy le is késtük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz ezt mondta: „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis ha megengeded, hogy a vendégem légy kisfiam.” Mondtam legyen, semmi gond.
„Milyen volt a randi?” - kérdezte a feleségem, mikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” - válaszoltam neki lelkesen.
Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: "Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy már ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este!
" Szeretlek fiam!”
Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: "Szeretlek” és azt a másikat akkor szeressük, amikor lehet, amikor velünk van. Semmi más az életben nincs olyan fontos, mint a családunk. Szánjunk rá elég időt és ezt akkor tegyük, amikor lehet, ne akkor, amikor már esetleg késő..."

Az utolsó út.

Egy New York-i taxis igaz története egy utolsó útjára induló idős néniről:
"Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok.
De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem."
Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
-Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
- Vannak más utasaim is. – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.
És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el"...

Valentin nap elé

Gyertyaláng.....

A szálloda étterme csendes volt. Néhány asztalnál vendégek ültek, vacsoráztak.

A pultnál két pincér állt szolgálatkészen.

A bárból halk zene szűrődött a súlyos, függönnyel takart, széles ajtó nyílásán át.

A férfi néhány lépés után körülnézett, megfelelő asztalt keresett.

Ritkán ült ugyanarra a helyre. Kétszemélyest választott.

Ismerős, ősz hajú pincér lépett hozzá. Felvette a rendelést.

A férfi intésére otthagyta a második terítéket, majd visszatért,

fehér szegfűre cserélte a vázában lévő rózsaszín virágot,

és meggyújtotta a gyertyát az asztalon. 

Rendkívüli volt, hogy vacsora előtt pezsgőt kért.

Az alkalom is, amiért a gyöngyöző italt felemelte, a fény felé tartotta,

és a pohár vékony falán át hagyta, hogy az emlékképek megjelenjenek. 

Sokáig nem engedte, erőszakkal próbálta magától távol tartani azokat.

Nem voltak igazán fiatalok, amikor évekkel ezelőtt itt találkoztak.

Mindketten túl a nagy csalódásokon, alig gyógyult sebek forradásaival teletűzdelve,

félve az újaktól, remélve a szép meglelését. 

Amikor magára maradt a kihozott étellel, eszébe jutott,

hogy annak idején ugyanezt kérték.

Nehezen fogott hozzá.

Csak nézte a megjelenő kedves, szelíden mosolygó arcot,

a félénken felrebbenő pillákat, a szürkéskék szemeket.

Néhány napot még a szállodában töltöttek.

A férfi meghosszabbította szabadságát, hogy az asszonnyal együtt utazzon el.

Később sokat mulattak azon, hogy nem lettek ott egymáséi,

pedig mindkét szoba adott volt.

Később, otthon, annál inkább.

Morzsolták az éveket, segítve megtalálni egymás boldogságát,

együtt eloszlatni a korábbi évek félelmeit, begyógyítani horzsolásait,

kisímítani ráncait, megnyugtatni a másikat felriadva rossz álmaiból. 

Most gondolt először arra,

hogy emlékképeiben mindig az első találkozáskori arca jelenik meg.

Sosem a betegségtől meggyötört, sovány, sápadt arc.

Szerettek volna gyereket. Nem sikerült. Végül belenyugodtak.

Nem akarta a férfi kitenni az asszonyt szenvedéseknek.

Egymásnak éltek.

Csaknem minden évben jártak itt, egy-egy rövid hetet töltve tavasszal vagy ősszel,

mikor csendesebb volt a környék.

A vele egyidős ősz pincér megismerte őket. 

Most is, mikor egyedül jött. Látva a férfit, nem kérdezett semmit.

Az örült a néma együttérzésnek.

Végzett a vacsorával.

Nem hagyott a tányéron semmit. Az asszony nem szerette. Most is arra gondolt.

Az étterem csendes volt. Nem akart a bárba menni.

Maradt a leszedett asztalnál a dupla konyak és gondolatai társaságában.

Az ital nem tompította, csak élesítette,

fájdalmasabbá tette azokat az emlékeket, amelyek felidézték a betegséget,

az asszony szenvedéseit, elvesztését, a hirtelen rászakadó, siralmas magányt. 

A szépre akart gondolni.

Az együttes örömökre, a közös ünnepekre, utazásokra, a soha el nem szürkült,az egyre szenvedélyesebb szeretkezésekre.

Örült, hogy most mindennél jobban sikerült ezeket magában megjeleníteni. 

Egyedül volt a teremben.

Az asztalok leszedve, a közelében világított a csillár.

Az ősz pincér türelmesen támasztotta a pultot. 

A férfi, poharát a gyertyafénybe tartva, nézte a borostyánszín italt.

Felhajtotta.

Menet közben még visszanézett.

A pincér leszedte asztalát, és két ujjával gondosan elcsippentette a gyertyalángot.