BEMUTATKOZÁS

Sok szeretettel köszöntöm az idelátogatókat! Blogomat újra nyitottam és folyamatosan töltögetem, amennyire a munkám és a családom mellett időm engedi.
Tartalmát tekintve próbálok belevinni mindenből egy keveset.
Érdeklődési köröm elég sokirányú, sok mindent szeretek kipróbálni. Vonzódom a természethez, képeimet leginkább ebben az irányban szerkesztgetem.
Remélem, jól fogod majd érezni Magad és megtisztelsz még a látogatásoddal!
Baráti üdvözlettel: Erzsi

Köszöntő






2014. június 17., kedd

Móricz Zsigmond - A nehéz kétgarasos



 
A Balázs bácsi arany óraláncán egy régi, vörösre kopott, vaskos négykrajcáros fityegett. Vajon miért viseli azt az ormótlan jószágot, ezt a kétgarasost Balázs bácsi? Sokszor töprengtünk rajta gyerekésszel. Egy szép nyári estén a lugasban, mikor nagyon is bizalmas volt hozzánk, letelepedtünk körülötte, ki székre, ki kőre, ki a füves párkányra, és mesélt:
– Hej, gyerekek, a ti Balázs bátyátok édesapjának nem volt ám arany óralánca, amelyről csak így hiúságból csüggjön egy rézgaras. De még a zsebében se sok négykrajcáros csörömpölt. Pedig lett volna szükség rá, mert mindennap tíz gyerek kért enni az asztalnál. Szegény mesterember volt az én apám, tisztességes asztalosmester. Sokat dolgozott, keveset keresett. Nem is jártunk kackiásan, mezítláb szaladgáltunk nyaranta a jó meleg porban. Én bizony, mi tűrés-tagadás, nem voltam megelégedve a sorsommal. Roppant szerettem volna legalább egyszer egy krajcárra szert tenni, hogy azt vehessek rajta, amit akarok. Gondoltam magamban: rögtön vennék piros nyelű bicskát, tarka falovat, bőrlabdát és egy marék cukrot. Ezekre vágytam abban az időben, és azt hittem, hogy ha egy krajcárt lelnék, mind megvehetném rajta.
De nem kedvezett a szerencse. A mi kis falunkban, úgy látszik, senkinek sem volt elveszteni való krajcárja, legalább én nem találtam egyet sem.
Hanem egyszer nagy dolog történt. Édesapám egy zsebkendő pénzt hozott haza. Valami nagy fizetést kapott meg, éspedig csupa négykrajcárosban. Kiöntötte az asztalra. Még ma is látom, milyen nagy rakás volt. Száznyolcvanhárom összesen. Aki ért a szorzáshoz, kiszámíthatja, mennyi ez. Én csak annyit tudok, hogy sok volt. Emlékszem édesapám, édesanyám nevető arcára. A testvéreim nem voltak odahaza, ezért megengedte most az egyszer édesapám, hogy a pénzzel játsszam. Szétraktam egymás mellé, beborítva vele az asztalt. Hosszú sorokban állítottam fel egymással szembe, mintha katonák volnának, csillagot, falut, tornyot csináltam belőlük.
Végre rám szólt édesapám, hogy seperjem egy zacskóba mind. Bele is raktam, hanem az utolsó darab a markomban maradt, onnan a zsebembe csúszott… Elgondoltam, hogy istenem, ha ezt az egyet is beteszem, azzal már az a nagy rakás nem lesz nagyobb, én meg milyen gazdaggá lehetnék ezzel az eggyel. Azzal a zacskót bekötöttem, átadtam az apámnak, és kisuhantam az ajtón. Egyenesen a boltba vágtattam. Az úton folyvást rajta tartottam a kezem a zsebemen, és egyre tapogattam. A boltban sokan voltak, és én félreállottam, hogy míg várakoznom kell, kiválasztom, amit akarok. Csak a mesebeli bőség szarujában lehet ennyiféle mindenféle jó dolog…! A boltosné egy összetöpörödött, vén anyóka volt. Az volt a szokása, hogy furcsa, szomorú éneklő hangon mondogatta folyvást, hogy kinek mit ád. Patakné sót vett hét krajcárért. A boltosné pedig fújdogálta:
– Hét krajcárért sót… hét krajcárért sót… hét krajcárért sóóót…
Mikor végre kiadta a kezéből, sorra került Lábos Pista. Ez két krajcárért pipaszárat akart. A boltosné rákezdte:
– Két krajcárért pipaszárat... két krajcárért pipaszárat… Nagy sokára került így rám a sor. Míg várakoztam, azalatt csuda történt. A négykrajcáros a markomban eleinte csak meghúzta magát – hanem aztán elkezdett roppant nehéz lenni. Minél tovább gondolkoztam, az arcom annál jobban égett, s annál nehezebb lett a kétgarasos. Már fájt a kezem, a karom, a vállam, a hátam, a fejem, de kivált a szívem.
Végre rám került volna a sor. Már csak egy leány volt előttem. Hanem akkor aztán úgy megijedtem, hogy uzsgyé! – ki a boltból. Meg se álltam hazáig. Berontottam a szobába, odarohantam édesapámhoz, és sírva tettem a tenyerébe a borzasztóan nehéz kétgarasost. Nem tudtam egy szót se szólni, de ő kitalált mindent.
– Miért hoztad vissza? – kérdezte komolyan.
– Mert nagyon nehéz… – zokogtam.
Ekkor aztán így szólt hozzám az édesapám:
– Ez a kétgarasos a tied lesz, őrizd meg, és emlékezzél a mai napra, és jusson eszedbe, hogy milyen nehéz az ilyen kétgarasos!
Hát, fiaim – végezte beszédét Balázs bácsi –, így jutott hozzám a kétgarasos, hogy örökre nyomja a lelkemet. Megmutatta a becsületes, szorgalmas élet ösvényét, amin haladtam

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése